Tiffán Zsolt Március 15-ei Ünnepi beszéde

Tisztelt hölgyeim és uraim,
Barátaim,

Azért jöttünk ma össze ünnepelni, mert hisszük, hogy ha a jelenünk sivár is, a magyar történelemnek vannak olyan pillanatai, amelyekre tekintve reménykedhetünk, hogy nem lesz örökké így, nem mindig napjaink kisszerű harcait kell megvívnunk. Ezért ápoljunk hőseink emlékét is: mert ők sem fáradtak bele soha koruk olcsó vitáiba, hanem volt tekintetük, amely az égre szegeződött, volt látomásuk és hitük, amellyel hegyeket tudtak megmozgatni. Nem hagyták magukat lebeszélni, nem engedtek azoknak a hangoknak, amelyek azt sugallták: nem éri meg, minek is lázadni, amikor itt van cserébe a hétköznapok biztonsága, kiszámíthatósága?

Tisztelt hölgyeim és uraim,

Ezek a hangok 165 éve is léteztek, ma is léteznek, halljuk őket mi is. Mert ahogyan 1848 bátrai idejében, úgy ma is a múlt állt szemben a jövővel. A múlt emberei akkor is abban voltak érdekeltek, ma sincs más céljuk, mint hogy a külföldi hatalom erősebb legyen Magyarországnál. A múlt emberei ugyanis nem szeretik a felelősség súlyát érezni vállukon. Ők csak a hatalom puhán, ismerősen süppedő foteljeit kedvelik, ezért örömmel mondanak le a nemzeti függetlenségről, és elsőként fogadják el a mások által lediktált feltételek adta kereteket. A múlt emberei mindig, minden időben inkább az önállóságot adják fel azért, hogy cserébe zavartalanul hatalmon maradhassanak. Mert ők szeretik, ismerik ezt a világot. Ebben nőttek fel, ebben érzik otthon magukat. És ennek a világnak szeretnek megfelelni: luxusban fürödve, hideg eleganciával tanítanak minket jó modorra.

Barátaim,

Számukra mi bajkeverők vagyunk, akik berontunk az ő tükörtermes fényes világukba. Ezért minden alkalommal ki is oktatnak minket arról, mit nem illik. Nem nézik jó szemmel és ahol tudják, gáncsolják is azokat, akik elutasítják az ő szabályaik kényszerzubbonyát. Mi ugyanazok vagyunk, akik 1848-49-ben rárúgták az ajtót Bécsre, 56-ban és 89-ben Moszkvára. És bár Világosnál és Budapesten arccal a földbe tapostak minket, mégis újra talpra álltunk. Azért, mert a mi szabályaink a jövő szabályai voltak mindig is: nemzeti büszkeség, nemzeti öntudat, nemzeti önrendelkezés. Ugyanez volt a jövő programja 165 éve, és mi ma is ehhez tartjuk magunkat. Zavarjuk a múlt embereit, de ha legyőztük őket 1848-ban, legyőzzük ma is. Az önfeladás programja csak akkor kerekedhet felül, ha mi elfogadjuk az ő feltételeiket.
Ők mindig ugyanazt mondták, és minél inkább érzik, hogy közeleg az idő, amikor megmérettetnek és könnyűnek találtatnak, annál több fórumot kiabálnak tele azzal, hogy mi nem vagyunk európaiak.


Barátaim, hölgyeim és uraim,

A múlt emberei semmiben sem hisznek. Nekünk hőseink vannak, eszményeink, hitünk és tettre kész akaratunk. Nekik cserébe fényes öltönyeik, alázattal sűrűn pislogó tekintetük, jólfésült, alárendelt mosolyuk van – és olajozottan működő nemzetközi kapcsolatrendszerük Európa minden fővárosában, ahol gondterhelten néznek, és persze mélyen sajnálnak minket, amiért nap mint nap harcolunk a hazánkért, nemzeti érdekeinkért. Nem értik, hiszen 165 éve, 56 éve sem értették: nekünk elsősorban az a darab föld számít, ahova születtünk, nem a nemzetközi érdekek szövevénye. Előbb értünk szót egymással, mint a kellemesre fűtött szobák mindig magabiztos világából minket kéretlenül nevelni akaró, senki által soha meg nem választott, ezért senkinek felelősséggel nem tartozó arctalan, lélektelen, fogalmatlan döntéshozókkal. Ők most meglepetten bámulnak, mert életükben talán először egy kormány emlékeztette rá őket, valójában kik is, és hogy mostantól más világ lesz Európában is.

Barátaim,

A megalkuvók, a múlt emberei ma tőlünk félnek. A mi hőseinktől, a mi történelmünktől, az aradi vértanúktól. Mert hiába száműznék a múzeum vitrinjei mögé, a szabadság és a nemzeti önrendelkezés akarásában testet és tettet öltő forradalom örökösei élnek és elevenek, és senkitől nem tűrik el a kioktatást. 165 éve sem tűrték, ma sem fogják.

Ezért 1848 csak azoké, akik ezt megértik. Akik számára van még jelentősége a zászlónak, a magyar nyelvnek és a magyar földnek. Fájdalom, de akinek ezek nem üzennek semmit, jobb, ha bele sem kezdenek 1848 megértésébe. Nekünk is jobb, ha a mi forradalmunk marad, mert a múlt emberei úgysem látnak benne mást, mint ködös, érthetetlen zavarkeltést. Minket viszont ez éltet ma is, ezért hirdetjük büszkén és hangosan: éljenek a holnap magyarjai, akik a jövő szabályai szerint élnek, akik lerombolják a tabukat és akik büszkék arra, hogy ide születtek és itt is akarnak majd meghalni.






Hölgyeim és uraim, tisztelt emlékezők,

Jobb, ha hozzászokunk tehát az érzéshez: mi, magyarok, mindig útban voltunk valakinek, valakiknek. Hiszen mennyivel egyszerűbb elegánsan odébbállni, amikor vita támad, és mi mégsem ezt választottuk soha. Kényelmesen meg lehet mindent magyarázni, miért nem lehet védeni a nemzeti függetlenséget, miért éri meg jobban gyenge fogaskerékként igazodni ahhoz, amit a nagyok mondanak. Okosan lehet érvelni amellett, miért ne legyenek saját szabályaink, elég, ha elfogadjuk a már létezőket. Csakhogy mindennek ára van: először meg kell válnunk a hátunknak tartást adó gerinctől, aztán pedig meg kell tagadnunk azok emlékét, akik miatt ma is összegyűltünk. Továbbá nem szerencsés tükörbe sem nézni sűrűn, nehogy megijedjünk attól, amit ott látunk. Ha viszont azt akarjuk, legyen még, aki mesél majd rólunk is unokáinknak, és legyen, aki őket is kihozza ünnepelni március közepén, akkor mi nem választhatjuk a könnyebb utat. Akkor nekünk a jövő embereiként szembe kell szállnunk korunk kishitűivel, hogy megértessük velük egyszer s mindenkorra: amíg minket látnak, ők nem győznek.


Barátaim,

Magyarország ma szellemi, politikai, erkölcsi és hitbéli harcban áll. Harcban állunk a múlt embereivel, a múlt programjával és kapcsolatrendszerével, azokkal, akiket a külföld is nagyon vár, hogy végre visszatérjenek. Ezért ne legyenek kétségeink afelől, hogy mi vár ránk: sokkal kíméletlenebb, sokkal lélekpróbálóbb ütközetek sora, mint 165 éve volt. Akkoriban legalább volt arca, volt neve az ellenfélnek. Ma nincs – mert akiket látunk, azok valójában csak jól betanított, kellően finanszírozott arctalan kis ügynökök, akik minden lépésüknél lesik a gazda jóváhagyó mosolyát és várják tőle az újabb utasítást. Semmit nem tudnának mondani arról, miért jó, amit csinálnak, mert nem hisznek semmiben. Viszont minden eszközzel azon lesznek, hogy a mi hitünket is elvegyék. Naponta fogják majd ismételgetni, hogy nélkülük nincs demokrácia, nélkülük nincs európai fordulat, nélkülük Magyarország reménytelen. Minél inkább mondják, annál biztosabban tudhatjuk: demokrácia számukra csak akkor van, ha ők kormányoznak, Európa nekik az elvtelen megalkuvást, a remény pedig a külföldnek való minél nagyobb kiszolgáltatottságot jelenti. Mindazt, amiből mi nem kérünk, amiből Magyarország nem kért 165 éve sem, és amit nap mint nap vissza kell utasítanunk. Ne legyenek kétségeink: mögöttük ott állnak és feszülten figyelnek azok, akik csak arra várnak, hogy Magyarország újra gyenge, másoknak kitett, hálásan néma kis mellékszereplője legyen korunk történetének.


Barátaim, tisztelt ünneplők,

Mi ezt nem engedjük. Leginkább azért nem, mert azt akarjuk, gyerekeink és az ő gyerekeik is magyarul beszéljenek, Magyarországot hazájuknak érezzék, és büszkék legyenek hőseinkre. Ehhez ma, holnap, és a következő másfél évben harcok sorát kell megvívnunk egy arc nélküli, de valójában jól ismert világ egyszer már levitézlett, elzavart, most mégis sunyin visszaszivárogni készülő ügynökeivel. Ehhez kell megerősíteni a lelkünket, ezért állunk ma itt, ezért készülünk arra, hogy mindenáron, minden nap kiálljunk hazánk érdekeiért. Nem tehetünk mást olyan példaképek előtt, mint 1848 hősei – tartozunk nekik legalább ennyivel.

Köszönöm, hogy meghallgattak.